Az előző rész tartalmából:
"- Minden rendben lesz - puszit nyomok remegő arcára, próbálok nyugodtan viselkedni. Betörik az ablak, mind egyszerre ordítunk fel. Egy fekete faszi dugja be idegen fejét, és kiabálni kezd. Valami ismeretlen nyelven. A kezében Revolver, ujját a ravaszon tartja. Bria a kezembe kapaszkodik, de a pasi erősebb nála, és húzni kezdi."
Briana
ÁTLÁTSZÓ TESTEK REPÜLNEK FELÉM, A NEVEMET KIÁLTJÁK. Briana, Bria. Semmi mást nem szólnak, csak egyszerűen elsuhannak mellettem, megsuhogtatva a hajam. Aztán egy fényes alakot látok magam előtt kirajzolódni. Csillogó, tüskés fekete haja van, széles mosolya. Ismerős, ám még nem látom eléggé ahhoz, hogy megmondjam, hogy ki ő. Egyre jobban közeledik, és már látom az arcát. Megmosolyogtat a kisfiús bája... Eliott Bomer, motyogom inkább csak magamnak. Közelebb lép, arca már annyira közel van, hogy érzem az arcszesze illatát. Mosolyog, kezével a fülem mögé igazítja a hajamat. Egy levegőt szívunk, s ő arra törekedik, hogy egyre kevesebb hely legyen köztünk. Az orrával cirógatja az enyémet, kuncognom kell. Gyengéden magához húz, s meg se várva a reakciómat orrával végigsimít a számon, aztán ajkaival rátalál enyémekre. Megborzongok az érintésétől, belemosolygok a csókunkba.
- Elveszítetted a fogadást - suttogom, szinte a szájába. Nem szólal meg, csak hátralök. Egy puha ágyra esek, amit eddig nem vettem észre. Hm, selymes, puha bársony takaró van rajta, vörös színben pompázik. Eliott felém kerekedik és leakarja venni rólam a ruhámat. Megragadom a kezét, de nem hagyja abba. Nyöszörgök alatta, de nem érzékel semmit.
Ez nem a valóság - suttogom magamban. Leszorítja mindkét kezemet, s szája szétszakítja a gombokat a blúzomon. A kék selyem a földre hullik, ő pedig folytatja csókjainak ösvényét a melleimen. Felnyögök, s próbálok kiszabadulni a szorításból.
- Eliott! - kiáltok fel. - Hagyj békén, Eliott!
Fojtott morgást hallat, aztán felnéz rám, s lassan eltűnik. Ennyi volt? Elhalványul izmos teste, kezei, s végül az a vékony arca is. Kinyitom a szemem, de nem vagyok ébren. Ezt hogy csinálom?
A kórházi ágyon fekszem, Eliott mellettem virraszt, hallom a szuszogását. Egy orvos lép be a terembe, és szó nélkül megnézi az infúziómat. Csövek lógnak ki a kezemből, de nem érzek fájdalmat. Az orvos fájdalmas képpel rám néz, de úgy tesz, mintha nem is lennék ébren. Kalimpálni próbálok, de a kezem nem mozdul meg, csak élettelenül fekszik az ágyon, szorosan mellettem. Ekkor az orvos felébreszti Eliott-ot, és motyog neki valamit, amitől ő megrémül és könnyek gyűlnek a szemébe. Hé, Eliott, nem sírj! A kezemet nyújtom felé, de nem mozdul, és kezdek pánikba esni. Látom őket, halkan hallom is, de nem tudok mozdulni. Kiabálni akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. A francokat! Nővérkék száguldoznak be a kórterembe, egy nagyobb tárgyat cipelnek be gurulós asztalkán. Az orvos, aki az előbb is itt volt szétnyitja a felsőmet, s bekeni valami csúszós, hideg zselével. Kacagnom kell, mert a zselé csiklandozza a melleimet. Pár másodpercenként fojtott ütés éri a mellkasomat, amitől felugrok. Aztán megint elhalványodik előttem minden. Hé, nem akarok elmenni, nekem ez így jó!
Sötét van, és hideg, mint egy igazi kórházban. Lassan kinyitom a szemem, de előtte megmozdítom az ujjaimat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy most már élek. Halk nyögést engedek ki, mert éles fájdalom hasít a jobb oldalamba és, össze kell szorítsam a számat, nehogy elkiáltsam magam. Kinyitom a szemem, és ugyanaz a látvány fogad, ami a képzeletemben. Csak most Eliott szorítja a kezemet, és nagy szemekkel vizslat, az orvosok pedig nincsenek velünk. Eliott szeme felvillan, amikor felkönyökölök.
- Szia - suttogom. Mosolyognom kell az ábrázatától. Megfeszülnek az arcélei, ahogy rám mosolyog, de a mosolya alatt fájdalom rejtőzik.
- Szia - mondja, és kezeivel végigsimít az arcomon, amitől megint csak megremegek. A beleimben érzem az álmomat, és valahogy máshogy hat rám most a hangja. Lágy puszit nyom a homlokomra, és mosolyogva néz utána rám. - Jól vagy?
- Azt hiszem. De nagyon fáj az oldalam. A többiek hol vannak? Anyukád? Jay? Mira? - kérdezem, és megpróbálok felülni, amitől újból csak éles fájdalom nyilall az oldalamba. Felnyögök, és összeszorítom az ajkaimat.
- Jay már haza ment. Anya és Mira is otthon vannak, nekik nem lett semmi bajuk - mosolyog. Tekintetem a kezére vándorol, ami még mindig fogja az enyémet. Jókora kötés díszeleg rajta, és egy kis helyen átütött már a vér. Megemelem a kezét és megcsókolom a kötést. Megdermed, de egy kedves mosolyt küld felém.
- Mióta voltam eszméletlen? - kérdezem még mindig kábultan.
- Egy hete. Bria, eközben már kétszer újra kellett éleszteni téged. - Szótlanul bólintok. Egyre emlékszek, de ezt nem mondhatom el neki, mert csak hülyének nézne.
- Mikor mehetek ki?
- Pár napig még bent kell maradnia kisasszony, válaszolja Eliott helyett egy orvos, aki ekkor lép be a szobába. Derű játszik az arcán, úgy néz rám. - Hogy érzi magát? - kérdezi, miközben az ágyamhoz lép és megnézi a kórlapomat.
- A körülményekhez képest elviselhetően. De miért fáj az oldalam? - nézek rá. Az orvos rám pillant, és enyhe mosoly ül a borostás arcán. Ha nem lenne körülbelül ötven éves még helyes is lehetne.
- Golyót találtunk a bordái közt, és ki kellett vennünk. Egy ideig még fájni fog az oldala, de hamarosan el fog múlni. Körülbelül két nap múlva haza engedjük - mondja, és felír valamit a kórlapra. Mellém lép és megnézi a kezeimet.
- A zúzódásai szépen gyógyulnak - mosolyog.
Miután kimegy, hirtelen döntésemből mélyen belenézek Eliott szemeibe, tenyereimbe fogom az arcát.
- Csókolj meg... - suttogom.
- Elveszítetted a fogadást - suttogom, szinte a szájába. Nem szólal meg, csak hátralök. Egy puha ágyra esek, amit eddig nem vettem észre. Hm, selymes, puha bársony takaró van rajta, vörös színben pompázik. Eliott felém kerekedik és leakarja venni rólam a ruhámat. Megragadom a kezét, de nem hagyja abba. Nyöszörgök alatta, de nem érzékel semmit.
Ez nem a valóság - suttogom magamban. Leszorítja mindkét kezemet, s szája szétszakítja a gombokat a blúzomon. A kék selyem a földre hullik, ő pedig folytatja csókjainak ösvényét a melleimen. Felnyögök, s próbálok kiszabadulni a szorításból.
- Eliott! - kiáltok fel. - Hagyj békén, Eliott!
Fojtott morgást hallat, aztán felnéz rám, s lassan eltűnik. Ennyi volt? Elhalványul izmos teste, kezei, s végül az a vékony arca is. Kinyitom a szemem, de nem vagyok ébren. Ezt hogy csinálom?
A kórházi ágyon fekszem, Eliott mellettem virraszt, hallom a szuszogását. Egy orvos lép be a terembe, és szó nélkül megnézi az infúziómat. Csövek lógnak ki a kezemből, de nem érzek fájdalmat. Az orvos fájdalmas képpel rám néz, de úgy tesz, mintha nem is lennék ébren. Kalimpálni próbálok, de a kezem nem mozdul meg, csak élettelenül fekszik az ágyon, szorosan mellettem. Ekkor az orvos felébreszti Eliott-ot, és motyog neki valamit, amitől ő megrémül és könnyek gyűlnek a szemébe. Hé, Eliott, nem sírj! A kezemet nyújtom felé, de nem mozdul, és kezdek pánikba esni. Látom őket, halkan hallom is, de nem tudok mozdulni. Kiabálni akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. A francokat! Nővérkék száguldoznak be a kórterembe, egy nagyobb tárgyat cipelnek be gurulós asztalkán. Az orvos, aki az előbb is itt volt szétnyitja a felsőmet, s bekeni valami csúszós, hideg zselével. Kacagnom kell, mert a zselé csiklandozza a melleimet. Pár másodpercenként fojtott ütés éri a mellkasomat, amitől felugrok. Aztán megint elhalványodik előttem minden. Hé, nem akarok elmenni, nekem ez így jó!
Sötét van, és hideg, mint egy igazi kórházban. Lassan kinyitom a szemem, de előtte megmozdítom az ujjaimat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy most már élek. Halk nyögést engedek ki, mert éles fájdalom hasít a jobb oldalamba és, össze kell szorítsam a számat, nehogy elkiáltsam magam. Kinyitom a szemem, és ugyanaz a látvány fogad, ami a képzeletemben. Csak most Eliott szorítja a kezemet, és nagy szemekkel vizslat, az orvosok pedig nincsenek velünk. Eliott szeme felvillan, amikor felkönyökölök.
- Szia - suttogom. Mosolyognom kell az ábrázatától. Megfeszülnek az arcélei, ahogy rám mosolyog, de a mosolya alatt fájdalom rejtőzik.
- Szia - mondja, és kezeivel végigsimít az arcomon, amitől megint csak megremegek. A beleimben érzem az álmomat, és valahogy máshogy hat rám most a hangja. Lágy puszit nyom a homlokomra, és mosolyogva néz utána rám. - Jól vagy?
- Azt hiszem. De nagyon fáj az oldalam. A többiek hol vannak? Anyukád? Jay? Mira? - kérdezem, és megpróbálok felülni, amitől újból csak éles fájdalom nyilall az oldalamba. Felnyögök, és összeszorítom az ajkaimat.
- Jay már haza ment. Anya és Mira is otthon vannak, nekik nem lett semmi bajuk - mosolyog. Tekintetem a kezére vándorol, ami még mindig fogja az enyémet. Jókora kötés díszeleg rajta, és egy kis helyen átütött már a vér. Megemelem a kezét és megcsókolom a kötést. Megdermed, de egy kedves mosolyt küld felém.
- Mióta voltam eszméletlen? - kérdezem még mindig kábultan.
- Egy hete. Bria, eközben már kétszer újra kellett éleszteni téged. - Szótlanul bólintok. Egyre emlékszek, de ezt nem mondhatom el neki, mert csak hülyének nézne.
- Mikor mehetek ki?
- Pár napig még bent kell maradnia kisasszony, válaszolja Eliott helyett egy orvos, aki ekkor lép be a szobába. Derű játszik az arcán, úgy néz rám. - Hogy érzi magát? - kérdezi, miközben az ágyamhoz lép és megnézi a kórlapomat.
- A körülményekhez képest elviselhetően. De miért fáj az oldalam? - nézek rá. Az orvos rám pillant, és enyhe mosoly ül a borostás arcán. Ha nem lenne körülbelül ötven éves még helyes is lehetne.
- Golyót találtunk a bordái közt, és ki kellett vennünk. Egy ideig még fájni fog az oldala, de hamarosan el fog múlni. Körülbelül két nap múlva haza engedjük - mondja, és felír valamit a kórlapra. Mellém lép és megnézi a kezeimet.
- A zúzódásai szépen gyógyulnak - mosolyog.
Miután kimegy, hirtelen döntésemből mélyen belenézek Eliott szemeibe, tenyereimbe fogom az arcát.
- Csókolj meg... - suttogom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése