Az előző rész tartalmából:
"A kórházi ágyon fekszem, Eliott mellettem virraszt, hallom a szuszogását. Egy orvos lép be a terembe, és szó nélkül megnézi az infúziómat. Csövek lógnak ki a kezemből, de nem érzek fájdalmat. Az orvos fájdalmas képpel rám néz, de úgy tesz, mintha nem is lennék ébren."
Eliott
PERSZE, NEM CSÓKOLTAM MEG. NEM AKAROM elveszteni a fogadást, bármennyire is érezni akarom azokat az édes, puha ajkakat a számon. Vissza kell fognom magam, mert akárhányszor mellette vagyok, vagy fogom a kezét, szívesen tenyerembe fognám az arcát és megcsókolgatnám, de tudom, hogy nem lehet. Nem akarom, hogy megbánja. Nem akarom, hogy az én sebes szám az ő puha ajkához érjen, és fájdalmat okozzak neki. Persze, szívesen csókolnám, de neki soha nem szeretnék fájdalmat okozni. Ha azt mondanám, hogy szerelmes vagyok, akkor lehet hazudnék, mert ez több, mint szerelem. Khm, érzelgős Bomer, kussolj már! csattan fel az agyam, aki folyton azt mondogatja, hogy egy nő se éri meg,hogy érzelmesek legyünk. Kihúzom magam, és visszamegyek Briana kórtermébe a mosdóból, ahol az előbb voltam. Ma hazaengedik, mert már nem bírja itt bent. Saját felelősségre jön haza, de az orvos a lelkemre kötötte, hogy ha nem vigyázok rá, és vele, akkor nagy baj lehet.
Belépek az ajtón, és szemem elé tárul egy napsütéses látvány. Persze nem a nap süt ennyire, mert kint történetesen szakad az eső, de Bria virágos ruhája és ő is csodálatosan ragyog, be kell hunyjam a szemem, hogy megszokjam a világosságot, ami előttem van, és most engem néz nagy szemekkel, kezében a csomagokkal.
Feleszmélek, és hozzálépek, hogy kivegyem a kezéből a nehéz bőröndjét.
- Nem vagyok már gyenge, Bomer! - csattan fel, de a halvány mosolya nem tűnik el a szája sarkáról, így nem is kezdem forgatni a szemeimet.
- Gyere - nyújtom felé a szabad kezemet. Ellép az ágyától, és kikerülve engem elmegy mellettem, egyenesen ki a folyosóra. Forgatom a szemem.
5 perc múlva már az autómban ülünk, és hallgatjuk az ütemesen potyogó esőcseppeket, közben én az utat figyelem, Bria pedig hol engem, hogy pedig az utcát. Érzem, hogy mondani akar valamit, de nem tudja elkezdeni, ezért segítek neki.
- Bria.. - kezdem, de azonnal félbeszakít.
- Ne mondj semmit. Felelőtlen vagyok, hogy saját felelősségre eljöttem, de hidd el, hogy nem bírom már ott. Anyámra emlékeztet... És... és nem akarom, hogy anyámra emlékeztessen! - hadarja. Mosoly ül ki a számra, amitől láthatóan megrökönyödik. - Mit mosolyogsz?!
- Nem akartalak lecseszni - vonom meg a vállam és tekintetemmel az utat figyelem. - Örülök, hogy kijöttél onnan, örülök, hogy jobban vagy. Én csak... - sóhajtok - ...Tudom, hogy mondani akarsz valamit. Miért nem mondod? Miért hallgatsz? - kérdezem. Nagyot sóhajt, kezét az ölébe ejti és a lekopott körömlakkját kezdi piszkálni.
- Hosszú hét volt, ami utánunk van. És igazából mondtam neked valamit. És nem tudom, hogy mi van - felémfordul, próbálja elkapni a tekintetemet. Direkt nem nézek rá, nagyokat nyelek.
- Folytasd - szólalok meg halkan, az utat figyelve.
- Én... Azt hiszem, amit mondtam csak a hülye fájdalomcsillapítók miatt mondtam.
Be kell hunynom a szemem, de nem teszem, hanem megszorítom a kormányt. Nem akarja, hogy megcsókoljam! A hülye gyógyszerek beszéltek belőle. A francba!
- Értem - nyelek nagyokat. - Értem, hogy nem akarsz megcsókolni, rendben? Értem, hogy fontos a fogadás, meg minden... Csak ne mondtad volna, hogy a gyógyszer beszélt belőled! - sóhajtok és rápillantok. A könnyeit nyeli, lassan lélegzik, és mintha motyogna valamit. Jobb kezemet lassan a combjára vezetem, és suttogni kezdek.
- Meg akarlak csókolni, Bria... Nagyon megakarlak csókolni. Már csak 2 hét és megcsókolhatlak. És akkor nem lesz benned gyógyszer! - mondom, lassan, minden szavamat kihangsúlyozva.
- Nem a gyógyszerekről van szó... - sóhajt. - 2 hét múlva én foglak hamarabb lekapni - huncut mosoly jelenik meg az arcán, nekem meg megremeg a lábam.
10 perc múlva már nálunk is vagyunk, és kiugrok a kocsiból, hogy kisegítsem Briana-t is, majd miután ő megvan, a csomagjai jönnek.
Segítek neki mindenben, ami neki nem tetszik, folyton az orra alatt mormog valamit. Elnevetem magam a kamaszos vigyorán, amit azt hiszem sose fog kinőni. Nevetek a gyerekesen csillogó szemein, pedig talán ez az egyik dolog, amit annyira szeretek benne.
- Még egyszer köszönöm a segítséget... Szóval mindent. Azt, hogy velem voltál, hogy nem röhögtél ki a hülyeségem miatt, és amiatt is, hogy... szóval, hogy ennyire kibírsz engem - mosolyogva belebokszol a kezembe, közben szemét folyamatosan rajtam tartja.
- Nem szívességből teszem, Bria - vonom meg a vállam szórakozottan. Egy pillanatig bámul, aztán megrázza a fejét.
Leteszem a csomagokat a bejárati ajtóhoz, és előhalászom a zsebemből a kulcsomat, aztán benyitok, és előre engedem Bria-t. Teljes sötétség, ahogy hagytam. Bár érzem anyám illatát, de biztos csak hallucinálok.
- Meglepetés! - Mindenhonnan kiugranak az emberek, kik Bria ismerősei, kik pedig az enyémet. Briana ugrik egyet meglepetésében, aztán elkapja a karomat, és megszorítja.
- Te tudtál erről? - suttogja a fülembe. Megrázom a fejem. - Nem. Azt hiszem valaki elcsórta az egyik kulcsomat, és bejöttek - nevetek fel és mindketten beljebb megyünk. Anyám, Jay és Mira közrefognak bennünket, és szorosan megölelnek. Aztán Luna, a húgom rohan hozzánk, és szívélyesen üdvözli Bria-t.
- Szóval te vagy Briana, az Angyal - húzza beljebb Bria-t, s még hallom pár szavát. - Örülök, hogy megtudtad szelídíteni a hülye állat bátyámat - nevet fel, aztán messzebb sétálnak, és már csak Bria piros bőrkabátját látom, majd már semmit se. Forgatom a fejem, folyamatosan őt keresem, de nagyon sokat vannak a lakásban (legalább 15-en) és mindenki velem akar beszélni.
- Haver, Luna tud vigyázni rá, nem lesz semmi baj. A saját lakosodban meg végképp nem - mosolyog Jay, és egy pohár pezsgőt nyom a kezemben.
10 perc múlva mind összegyűlünk egy nagyobb körben - Briana végre mellém áll, és pezsgős pohárral kezében mosolyog -, és Jay felemeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon. A jobb karommal átkarolom Bria-t, és a füléhez hajolok:
- Jó kis este lett ebből - suttogom. Érzem, ahogy hangom hallatára végigfut a karján a hideg, és kuncognom kell.
- Igen, örülök neki - mosolyog. Csóválja a fejét, és biccent Jay felé, hogy figyeljek rá is, ne csak Bria-ra, de minden egyes pillanatban rajta tartom a szemem, és senki nem érdekel.
- Nos, átadnám a szót az öcsikémnek, aki ma végre bemutatja mindannyiunknak az oldalán álló hölgyet. Eliott, tiéd a terep - kacsint, és ezzel át is adja a stafétabotot. Krákogok egyet, aztán belekezdek a spontán beszédbe:
- Először is - kezdem. - Köszönjük, hogy minden eljöttetek ide, nagyon boldog vagyok. Másodszor, akkor rátérek arra, amit a jó öreg bátyám már felvezetett, és szeretném bemutatni mindenkinek a barátnőmet, Briana Monaah kisasszonyt - fejezem be a mondandómat, és Bria-ra sandítok, aki sápadt arcával pásztázza a tömeget, akik mind gratulálnak nekünk. Nem mer rámnézni, és én se merek többet ránézni, mert nem tudom mit rontottam el. Megfogom a kezét, s hál' Istennek nem húzza el, de nem is szorítja meg, hanem csak lóg a keze az enyém mellett.
Fél óra múlva már a vacsora asztalnál ülünk a szűk családi körrel - a többiek már hazamentek -, és mindenki beszélget.
- Bria, azt hiszem itt az ideje, hogy megismerd az egész családomat - nézek rá, és végre megint látom átsuhanni a piroskás arcocskáján a halvány mosolyt.
- Először én - szólal meg, és megszorítja a kezemet. Bólintok. - Nagyon köszönöm, hogy mind eljöttek, és nagyon boldog vagyok, hogy nem kell végre a kórházban feküdjek, amikor már teljesen jól vagyok - mosolyog, erre mindenki arcára vigyor ül ki. Megmosolyogtat a tudat, hogy mindenki kedveli Őt.
- Mi is örülök, hogy itt van köztünk, Briana, drágám - szól anyám, és kedvesen rámosolyog a mellettem ülő lányra.
- Bria - köhintek -, édesanyámat és Jay-t ismered. Viszont a húgomat, és két unokatestvéremet beszeretném neked mutatni. Ő ott, lila ruhában a 18 éves húgom, Luna, mellette a barátja, Jamie. Mellettük pedig a két iker unokaöcsém, Jana és Eric. Mindketten 19 évesek, és jó velük vigyázni - nevetek fel.
- Üdvözöljük kishölgy - szólalnak meg egyszerre, teljesen szokványosan, mint ez náluk megszokható.
- A hormonok beszélnek belőlük - súgom oda Briának, és elmosolyodok.
- Mi is voltunk ilyenek, Bomer - nevet fel.
És ekkor még minden rendben volt...
Segítek neki mindenben, ami neki nem tetszik, folyton az orra alatt mormog valamit. Elnevetem magam a kamaszos vigyorán, amit azt hiszem sose fog kinőni. Nevetek a gyerekesen csillogó szemein, pedig talán ez az egyik dolog, amit annyira szeretek benne.
- Még egyszer köszönöm a segítséget... Szóval mindent. Azt, hogy velem voltál, hogy nem röhögtél ki a hülyeségem miatt, és amiatt is, hogy... szóval, hogy ennyire kibírsz engem - mosolyogva belebokszol a kezembe, közben szemét folyamatosan rajtam tartja.
- Nem szívességből teszem, Bria - vonom meg a vállam szórakozottan. Egy pillanatig bámul, aztán megrázza a fejét.
Leteszem a csomagokat a bejárati ajtóhoz, és előhalászom a zsebemből a kulcsomat, aztán benyitok, és előre engedem Bria-t. Teljes sötétség, ahogy hagytam. Bár érzem anyám illatát, de biztos csak hallucinálok.
- Meglepetés! - Mindenhonnan kiugranak az emberek, kik Bria ismerősei, kik pedig az enyémet. Briana ugrik egyet meglepetésében, aztán elkapja a karomat, és megszorítja.
- Te tudtál erről? - suttogja a fülembe. Megrázom a fejem. - Nem. Azt hiszem valaki elcsórta az egyik kulcsomat, és bejöttek - nevetek fel és mindketten beljebb megyünk. Anyám, Jay és Mira közrefognak bennünket, és szorosan megölelnek. Aztán Luna, a húgom rohan hozzánk, és szívélyesen üdvözli Bria-t.
- Szóval te vagy Briana, az Angyal - húzza beljebb Bria-t, s még hallom pár szavát. - Örülök, hogy megtudtad szelídíteni a hülye állat bátyámat - nevet fel, aztán messzebb sétálnak, és már csak Bria piros bőrkabátját látom, majd már semmit se. Forgatom a fejem, folyamatosan őt keresem, de nagyon sokat vannak a lakásban (legalább 15-en) és mindenki velem akar beszélni.
- Haver, Luna tud vigyázni rá, nem lesz semmi baj. A saját lakosodban meg végképp nem - mosolyog Jay, és egy pohár pezsgőt nyom a kezemben.
10 perc múlva mind összegyűlünk egy nagyobb körben - Briana végre mellém áll, és pezsgős pohárral kezében mosolyog -, és Jay felemeli a poharát, hogy köszöntőt mondjon. A jobb karommal átkarolom Bria-t, és a füléhez hajolok:
- Jó kis este lett ebből - suttogom. Érzem, ahogy hangom hallatára végigfut a karján a hideg, és kuncognom kell.
- Igen, örülök neki - mosolyog. Csóválja a fejét, és biccent Jay felé, hogy figyeljek rá is, ne csak Bria-ra, de minden egyes pillanatban rajta tartom a szemem, és senki nem érdekel.
- Nos, átadnám a szót az öcsikémnek, aki ma végre bemutatja mindannyiunknak az oldalán álló hölgyet. Eliott, tiéd a terep - kacsint, és ezzel át is adja a stafétabotot. Krákogok egyet, aztán belekezdek a spontán beszédbe:
- Először is - kezdem. - Köszönjük, hogy minden eljöttetek ide, nagyon boldog vagyok. Másodszor, akkor rátérek arra, amit a jó öreg bátyám már felvezetett, és szeretném bemutatni mindenkinek a barátnőmet, Briana Monaah kisasszonyt - fejezem be a mondandómat, és Bria-ra sandítok, aki sápadt arcával pásztázza a tömeget, akik mind gratulálnak nekünk. Nem mer rámnézni, és én se merek többet ránézni, mert nem tudom mit rontottam el. Megfogom a kezét, s hál' Istennek nem húzza el, de nem is szorítja meg, hanem csak lóg a keze az enyém mellett.
Fél óra múlva már a vacsora asztalnál ülünk a szűk családi körrel - a többiek már hazamentek -, és mindenki beszélget.
- Bria, azt hiszem itt az ideje, hogy megismerd az egész családomat - nézek rá, és végre megint látom átsuhanni a piroskás arcocskáján a halvány mosolyt.
- Először én - szólal meg, és megszorítja a kezemet. Bólintok. - Nagyon köszönöm, hogy mind eljöttek, és nagyon boldog vagyok, hogy nem kell végre a kórházban feküdjek, amikor már teljesen jól vagyok - mosolyog, erre mindenki arcára vigyor ül ki. Megmosolyogtat a tudat, hogy mindenki kedveli Őt.
- Mi is örülök, hogy itt van köztünk, Briana, drágám - szól anyám, és kedvesen rámosolyog a mellettem ülő lányra.
- Bria - köhintek -, édesanyámat és Jay-t ismered. Viszont a húgomat, és két unokatestvéremet beszeretném neked mutatni. Ő ott, lila ruhában a 18 éves húgom, Luna, mellette a barátja, Jamie. Mellettük pedig a két iker unokaöcsém, Jana és Eric. Mindketten 19 évesek, és jó velük vigyázni - nevetek fel.
- Üdvözöljük kishölgy - szólalnak meg egyszerre, teljesen szokványosan, mint ez náluk megszokható.
- A hormonok beszélnek belőlük - súgom oda Briának, és elmosolyodok.
- Mi is voltunk ilyenek, Bomer - nevet fel.
És ekkor még minden rendben volt...
